Szójatejes kávét szürcsölgetve, arcom szépüléséért agyagmaszkot felkenve, kényelmesen elhelyezkedek a gép előtt - itt az ideje megnéznem levelezésemet, hogy a hétvégén újrabootolt agyammal, melybe még nem férkőztek be vírusként a hétköznapok apróságai és cseprőségei, szemezgessek a beérkezett levelek között, s miben tartalom és gondolat is van, azért cserébe én is küldjek tartalmat és gondolatot.

Igen ám, de egy szempillantás alatt megértem, más program után kell néznem, nem lesz itt hétfői elmélkedő, hiába készültem be rá lelkesen. Leszárad az agyagmaszk, elfogy a kávé, és nem olvastam közben semmit. Hát igen - még mindig nem vettem a kor üzenetét és nem kezdtem el inkább hír- ó, életmód- és bulvárloldalak cikkeit kommentelgetni, pedig ily platformon még él a kommunikáció.

Levelek már rég nem jönnek. Hallucinációként fel is csendül reggeli jelenetemhez egy régi Neo dal: a low tech man in the high tech world, absurd, absurd, absurd, absurd. Abszurd! Valamit még mindig nem értek, valamit még mindig nem tettem magamévá, nem dolgoztam fel, emésztettem meg, őskövület vagyok, ez már biztos, hisz időm a magamévá tételre, feldolgozásra, emésztésre bőven lett volna. Évek óta megy ez. Úgy látszik, kemény a fejem.

Vágás, hallucinációm elrepít kis szobámból, a gép mellől, zene mellé múltidéző képek rövid sorozatában felvillan tinédzserkorom, és látom magam, ahogy papírlapok között ülök törökülésben, a papírlapokon kézírással futkároznak valakinek a gondolatai, érzései, aztán látom magam, ahogy én egy furcsa eszközt, töltőtollat tarva a kezemben kenem épp papírra adott pillanatbeli gondolatom vagy érzésem. Majd ugrás az időben, idősebb vagyok, egy hatalmas monstrum előtt, mi lefoglal egy asztalt és még alatta is jó néhány négyzetcentimétert, az asztalon álló hatalmas szerkezet kivetítőjén olvasom épp valakinek az érzéseit és gondolatait, majd lassan pötyögve transzformálom karakterekké saját adott pillanatbeli gondolataim és érzéseim, aztán a gépek mérete gyors iramban csökken a felvillanó képeken, én hol ülök törökülésben, hol már fekszem, egyre gyorsabban verik ujjaim a gépen a gombokat, de mindig ugyanazt teszem: reflektálok valakinek a gondolataira vagy érzéseire.

Pár másodperc az egész jelenet, és hopp, vissza is érkezem a jelen-létbe, a mostba, az adott pillanatba. Kicsi gép, törökülés, szinte semmi sem változott. Csak épp nincs mire reflektálnom. Beléphetnék egy közösségi portálra, és reflektálhatnék arra, ki mit reggelizett, vagy mily menő módon aljasodott le az épp elmúlt hétvégén, vagy, hogy mennyire gyűlöli a hét elsőnek számító napját, ezzel utalva arra, úgy érzi, a hétvégék szépek, dolgozni meg szar és kész. Vagy, ha nem elég magvas nekem egy ily portálon zajló élet, maradnak az állítólagos hírekre való reagálás. De én egy olyan elfajzott lény vagyok, se mások reggelijéről, se arról, hol nyaral egy celeb, vagy épp hol szabatta át  magát egy playboy nyuszi, nincs gondolatom, és nem keltenek bennem ezek a dolgok érzéseket sem.

És akkor megérkezik a hétfői angyal. Biztos, hogy hallucinálok már megint, mert sosem szokott a szobámban megjelenni, pláne nem látható reggel. Természetes közege a Moszkva tér környéke. és arrafelé is leginkább estefelé látható. Sokan hajléktalannak gondolják kopottas ruhái és még kopottabb nylon szatyra miatt. És talán valóban koldus, hisz kér valamit: pár percet. Cserébe azonban ő is ad: olcsó borral kínál, miközben elmesél egy régi történetet, amikor még nem angyal volt, hanem jazz zenész. Gábriel (merthogy így nevezi magát az angyal) egyszer megosztotta velem egy gondolatát is, miszerint az élet értelme a kommunikáció. Aztán letörölt egy könnycseppet a szeme sarkáról A kommunikációt siratta, saját magát, vagy talán mindkettőt? Nem tudom. Később egyszer láttam őt távolból, egy utcasarkon. Boldogan mosolygott és a levegőbe, vagy egy számomra  láthatatlan lény füleibe beszélt - kommunikált. Megértett valamit, amit talán én csak most kezdek, és alkalmazkodott. Ha nincs kihez beszélni, akkor is kell, a semmibe és senkinek, mert az emberben vannak érzések és gondolatok, és néha ki kell őket ereszteni, legyen hely az újaknak, na, meg hogy a túlnyomás miatt fel ne robbanjon az ember feje és szíve.

Hát, köszönöm, hétfői angyalom, nagy dolgot tettél - megszületett a 15.764.378.984.642,623-adik blog is a virtuális légtérben, ha szüksége nem is volt rá a világnak, azért elbírja a világ pókhálója, fennakadhatnak és haldokolhatnak ebben is majd  a reflektálatlan gondolatok. De legalább nem maradnak a fejemben, lesz hely újaknak, és nem is robban fel tűlük az agyam - hatalmas hurrá és tűzijáték: valamit mégis felfogtam a korból, amiben élek.